Rendszerezésre váró gondolatok

Én egy rohadtul türelmes ember vagyok, komolyan. Van persze, hogy nem bírok kivárni valamit, és nagyon türelmetlen vagyok, de úgy alapból rettentően türelmes embertípusnak tartom magam. Én várok a jóra, a jobbra, a legjobbra. Várok már lassan tizenhat éve a változásra. Mindegy már lassan az is, hogy mi, csak változzon végre a jó irányba...
Rengeteget képes vagyok tűrni. A családomnak, az úgynevezett barátaimnak, minden ismerősömnek, a kollégistáknak, a nevelőknek, a tanároknak, az idegeneknek, az "ellenségeknek", a természet apróbb vicceit is állom, tűrök a körülöttem élőknek, és tűrök a természetfelettinek. Mindennek eltűrök nagyon sok mindent. De van, hogy már nálam is elszakad a cérna, ott a bizonyos pont, a határ, mikor már nem vagyok képes arra, hogy még többet elviseljek. Az egyik dolog, amit nem vagyok képes elviselni, ha felkeltenek úgy, hogy pihenhetnék. Ha nincsenek tekintettel arra, hogy a másik még kibaszottul aludni szeretne, mert ráér, mert nem siet, mert nincs dolga, mert szünete van. Mindegy, megszoktam már, hogy sosem lehet addig fetrengenem az ágyban, ameddig szeretnék, vagy eltervezem, oké. Lenyelem.
Elviselem, hogy mikor itthon vagyok, akkor is a veszekedés megy. Napi huszonnégy órában, plusz-minusz két óra. Ha meg nincs lehetősége apámnak és anyámnak rá, akkor leállnak vagy velem, vagy húgommal. Nem lényeg, megszoktam, lenyelem. Mellesleg utálok itthon lenni.
Elfogadtam, hogy a koliban vannak bizonyos szabályok, amiknek meg kell felelni, amiket be kell tartani, és nem mindig csinálhatom azt, amihez kedvem szottyan. Elnézem, hogy a kollégisták mindig hangoskodnak, ha tanulnék, vagy éppen aludnék, esetleg egyszerűen csak pihennék, tévéznék. Hét hónap alatt hozzászoktam, lenyelem.
Ha nem veszik észre, hogy tulajdonképpen élek, és itthon vagyok, nem érdekel, lenyelem. Ez az egy dolog van, ami talán nem is zavar, mert teljesen hozzászoktam.
Megszoktam azt is, hogy mindig csak akkor vagyok jó beszélgetni, amikor panaszkodni kell nekem, mert én mindenkit meghallgatok, tettetett, vagy éppen valódi érdeklődéssel figyelemmel követem mindenki monológját a szar életéről, a gondjairól. De ha épp nincs kedvem hozzá, és inkább leintem az illetőket, vagy elvonulok valahová, akkor máris én vagyok az érzéketlen seggfej, aki arra nem képes, hogy egy picit "beszélgessen" (mert ők ezt kommunikálásnak tekintik annak ellenére is, hogy csak ők beszélnek) vele, a seggfej, aki csak magával törődik, a seggfej, aki még mindig antiszociális, a seggfej, aki nem éli normálisan az életét.
Csak közölni szeretnék valamit a világgal. De nem teszem.
Megtanultam hallgatni. Elhallgatom mások elől, amit szeretnék, amit nem szeretnék, amit érzek, amit gondolok, egyszerűen elrejtem saját magam, és alkalmazkodok, olyanná válok, amilyet embert a világ elvár. Hiheti azt akárki, hogy ismer, ha még a legalapvetőbb dolgokat is csak nyögve-nyelve tudja. A legalapvetőbb dolgokból senkit nem ismersz meg. Attól, hogy tudod, mikor születtem, mikor van a név napom, hogy hívnak, hogy nézek ki, nehogy azt hidd már, hogy annyira egyszerű is vagyok, hogy rám van írva minden tulajdonságom, és a többi.
Megtanultam nevetni azon, amin mások sírnak. Megtanultam pozitívan gondolkodni arról is, ami teljesen lehetetlen, megtanultam a derűlátást, amelyről csak én tudom, hogy magamba nézve nincs ott. Megtanultam beleolvadni a tömegbe, megtanultam nem kitűnni. Megtanultam, hogyan lehet magamra vonni a figyelmet. Megtanultam, hogyan kell bánni az emberekkel, kitanultam a bábmesteri szakot. Annyi mindent megtanultam már, megtanított kismillió dologra ez a hely, felkészített az életre. Nem, arra, amit ti életnek neveztek, én nem.

Türelmesen várok a jóra, a jobbra, a legjobbra, a legapróbb pozitív változásra.